Chapter 23 - A napló

A nézettség és a visszajelzések száma sajnos egyre csökken. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ritkán és rendszertelenül hozom a részeket, próbálom ezt megoldani, de az utóbbi hetekben is dolgoztam, ma meg vizsgáztam. Most lesz némi szabad időm, és próbálom ezt a  blogot is hamarosan befejezni. Közben még másik két blogom is rendszertelenül működik, őket addig pihentetem, ameddig ennek vége nem lesz. Ha valakinek ez nem tetszik, nyugodtan jelezhetitek a facebookon a csoportban vagy privát üzenetben, mert ha látom az érdeklődéseteket, akkor próbálok abból részt hozni, ami több embert érdekel.

Nagyon megköszönném, hogy ha többen is elolvassátok, mint ahányan jeleztek, legalább egy pipát tegyetek oda, hogy tudjam, nem összesen hat embert érdekel, mert nagyon jól esik, hogy van aki olvassa, de ha már csak hatan vagytok, akkor lassan nem lesz értelme ezt írni. A statisztikának nem csökkennie kéne, hanem emelkedni, vagy rosszabb esetben megállni egy helyben. Az, hogy nem jeleztek, azt jelenti, hogy rossz lett, unalmas és senkit sem érdekel. Ebben a tudatban nem biztos, hogy végig kellene csinálnom.

Az újabb új olvasónak pedig köszönöm, hogy feliratkozott!!
~xx

×××

Niall a napló sorait olvasta. Szándékosan előröl kezdte, és az utolsó bejegyzés felé haladt. Elsőre nem olvasott el minden részletet, mert a lány csak ködösen fogalmazott, és semmit nem árult el, nehogy az később felhasználható legyen ellene. Nem mintha megfordult volna Niall fejében, hogy a rendőrséghez forduljon. 

Mady elméje beteg volt, sötét és reménytelenül mocskos. Sokat álmodozott gyilkosságokról, és sok mindenkivel ápolt szoros fizikai kapcsolatot, akik valószínűleg mind hozzá hasonlóan gyilkosok voltak. A lány világa meglepően érdekelte, és úgy fürkészte a sorokat, akár egy könyvet, eltekintve attól, hogy Niall nem szeretett olvasni. 

„Emlékszem még a napra, mikor besétáltam azon a kopott ajtón… mikor besétáltam az előtérbe. Ki akartam nyitni azt az átkozott kis tolóajtót, nem tudtam mi az, vagy miért olyan. Életemben először jártam ott és azelőtt sosem hallottam semmit az ottani szokásokról. Az egyik ajtóban megjelent a vén kisöreg botjával, és jól odasózott a sípcsontomra. Japán nyelven próbált rendre utasítani, mutogatott az ajtóra és böködött. Próbált valamit magyarázni, de nem értettem ezért addig csapkodott, amíg vissza nem lökdösött az ajtóba, s a cipőmet kezdte ütögetni, úgy gondoltam, ha már akar valamit, beszéljen angolul, szóval addig nem engedelmeskedtem, amíg fájni nem kezdett a lábam. Végre levettem a cipőt, ő megigazította és  japánul magyarázott a cipőre böködve a továbbiakban is. 

Botjával beterelt a konyhába, ahol rengeteg mosatlan edény várakozott egy ügyes kezű munkásra, aki megoldja a helyzetet. Mosogatószert és mosogatórongyot adott a kezembe, és ismét karattyolni kezdett. A vízre mutogatott és a kezemmel együtt az egyik edényhez dörzsölte a rongyot. Rájöttem, hogy én leszek az az ügyes kezű, akár akarom, akár nem, hiszen attól a naptól ő adta az ételt. Ügyetlenül eltörölgettem mindet, majd büszkén mutogattam neki az alkotást, de ő nem volt ilyen elégedett. Nem találta elég tisztának. 

Aznap nem adott enni. 

Másnap reggel jeges érzés ébresztett, hideg vizet öntött az arcomba, még jégkockák is voltak benne, vagy valami jégdarabok. Hangosan kiabálni kezdtem, nem értettem, hogy mit képzel magáról. Kihozott a sodrómból a tény, hogy ennyire azt hiszi, hogy ő a főnök, pedig azt hittem, hogy én vagyok az. Vagyis szerettem volna ezt hinni. 

Miután nem kaptam reggelit sem a szemtelenségemért, két vödröt nyomott a kezembe, és nagyon gyenge angoltudásával közölte, hogy; 

– Lány megy kút. Hozza víz. dzosa’-dzosa’ – lökdösni kezdett, majd lassan a domb végébe értünk, és a hosszú lépcsősor alján megpillantottam a kutat. Mikor hisztizni kezdtem volna, az első hang után tarkón vágott a kemény fa bottal.

– Van hiszti, nincs ebéd – fenyegetőzött, én pedig elindultam a lépcsőn lefelé a fém vödrökkel a kezemben. Nem akartam engedelmeskedni a gőgjének, de sajnos a szervezetem ételért könyörgött. Miután felcipeltem a két teli vödör vizet a lépcsőn csak annyit mondott, „még”. Egész délelőtt hurcoltatta velem a vizet, de minden alkalommal kiborította, semmi sem volt elég jó neki. Úgy éreztem, sosem lesz vége ennek a szenvedésnek, az örökkévalóságig tartó lépcsőzésnek és a kezemet húzó rettenetes súlynak, mikor egyszer csak elégedetlen képpel kijelentette „enni”. 

Egy maréknyi rizst dobott egy tálkába és elém hajította két pálca kíséretében. Természetesen nem tudtam helyesen használni, így elvette előlem a tálat és utasított a konyhakő felsúrolására. Természetesen nem akartam semmit sem csinálni, ameddig nem ettem, de nem kaptam enni, amíg nem dolgoztam meg érte. Ördögi játszmát játszott az öreg, és csak én lehettem a vesztese. Végül felsúroltam a követ, cserébe fogott egy újabb tál egyszerű rizst, és két pálcát. Megmutatta hogyan használjam őket. 

Ügyetlenül én is megpróbáltam úgy csinálni, de elsőre nem ment, ezért elégetetlen képpel legyintett és közölte; 

– Te nem tudod semmi – és puffogva leült velem szemben az alacsony asztalkához. Azt akarta, hogy magamtól jöjjek rá, mit csinálok rosszul. Az én érdekem volt megtanulni, ha valaha is enni szerettem volna a közeljövőben. Nem tudtam még, hogy mire ez a szigor. Talán ha komolyabban vettük volna, nem lennék most ebben a helyzetben.” 

Azután jöttek csak a bejegyzések, amikor Niall végre magáról olvashatott, s érdekeset érzett, ahogy a lány szemszögéből láthatta annak a napnak a részleteit. Hiszen minden bizonnyal az a nap, csak Niall számára jelentett valamit, Mady egyszerű munkaként tekintett rá. 

A lánynak akár igaza is lehetett volna, tényleg előfordulhatott volna, hogy Niall végleg meggyűlöli őt azért, aki valójában… csakhogy Niall egyre jobban kedvelte, ahogy fokozatosan megismerte a valódi énjét. Nem fért bele, hogy ölt, és hogy ezek után is ölhet, nem erről volt szó. Egyszerűen csak arról, hogy Niall vakon beleszeretett a lányba, és hiába ölt meg annyi embert, sosem találkozott még ilyen érdekes személlyel az élete során. Nem tudta eldönteni, hogy megőrült-e vagy teljesen természetes dolog eltekinteni attól, hogy mennyi ember vére szárad annak az átkozottnak a lelkén. 

A napló végére érve Niall nem talált már gyilkos gondolatokat még burkoltan sem, sem utalásokat, semmit. Csak azt az őszinte rajongást, amit iránta érzett, s talán Mady volt az egyetlen, aki nem úgy nézett rá, mint a One Direction énekesére… Neki csak egy figyelmes szőke fiú volt, aki olyan érzéseket váltott ki belőle, amik megijesztették. 

Gyilkosság ide vagy oda… Niall nem tudott haragudni a lányra ezért, mert a józan eszét már elvette a "szerelem" (?). 

Hiába próbálta erőszakosan megutálni, vagy csak haragudni rá… elfelejteni. Az érzés, hogy ennek ellenére sem utálta, sőt még inkább érdeklődött, meglepte és rémülettel töltötte el. Mégis vonzódott a lány sötét oldala iránt. 

Niall teljesen összezavarodott. 

Nem kellett sokat gondolkodnia, azonnal Mady otthonához indult, amiről nem tudta, hogy ideiglenes. Bekopogott, majd benyitott a magára hagyott házba. Üres volt. Teljesen üres. A lány egy porszemet sem hagyott hátra maga után. 

Azonnal a telefonjáért nyúlt, hogy felhívja, de egyelőre nem tudta, miért. Hiszen nem az ő dolga volt bocsánatot kérni, sem könyörögni vagy bármivel megalázni magát. Mégis… tudta, hogy Mady soha többet nem fogja keresni, s ő úgy érezte tartozik még neki egy mesével a lány. 

Nehézkesen és lassan csengett ki, mintha direkt az idegeivel akarna játszani, még mindig nem tudta, mit mondjon, mikor a búgás megszűnt és kicsivel később egy hang szólt bele, de határozottan nem Mady hangja.

– Mady telefonja – ismerősen csengett a fiú, de Niallnek nem jutott eszébe, hogy honnan – Tyler vagyok, Mady itt felejtette a telefont – méghozzá az előzőnapi véres ruhái között, amiről persze Niall nem tudott. Kis szünet után Tyler folytatta – Beszélnünk kellene. 

– Miről?

– Mutatnom kell valamit – Tyler és Niall időpontot és helyszín egyeztettek, majd egykedvűen elköszöntek.